ETÉD
KÖZSÉG LAPJA
"Ora et labora"
Imádkozzál és dolgozzál!
|
ETÉD KÖZSÉG LAPJA "Ora et labora" Imádkozzál és dolgozzál! |
2004 szeptember
Menyhárt Tünde
HAT NAP HOLLANDIÁBAN
(ahogy én láttam)
ETÉD - HARDENBERG
Immár öt éves Etéd
és Hardenberg települések kapcsolata. Dávid András gyógyszerész úr
ismeretségének és törekvésének köszönhető az egymásra találás. A
holland barátaink Interkerkelike Stichting Roemenie Contacten in Hardenberg
alapítványt hozták létre amelyet működtetnek. Különböző önkéntes
munkákat, gyűjtéseket kiárusításokat végeznek, sőt 2ooo-ben
2o-an 2ooo km-t tettek meg kerékpáron, hogy pénzt gyűjtsenek az iskola
egészségügyi létesítményének felépítésére. Ruhákat, háztartási
cikkeket hoznak, amelyeket értékesítve, a befolyt összeget az Etédért Alapítványnak
és az iskolának adják. Az iskolának tanterem-bútorzatot, hangszereket, számítógépeket
ajándékoztak. Az utóbbi lehetővé tette egy informatikai labor megnyitását,
és a számítógépes ismeretek tanítását. És sorolhatnám a játék - és
füzetcsomagokat, melyeket karácsonykor, gyermeknapokon, évzárók alkalmával
osztottunk ki a tanulóknak, vagy tombola és jutalomként juttatunk ugyancsak
nekik.
Holland barátaink általában
évente kétszer látogatnak hozzánk:
októberben
és májusban Egbert Reiling, Heiko Bult,
Nel Kooi vagy Leen vezetésével. Szeretnék a látogatásokat is kétoldalúvá
tenni, és szeretnék, ha az etédiek is belelátnának az ők világukba.
Ezért már l0-nél több azon etédiek száma, akiket meghívtak hollandiai látogatásra.
Így kaptam én is két személyre meghívást. A családtagok közül Tünde lányom
vállalta az utat és a tolmács szerepét. Ugyanis, a társalgás angol nyelven
folyik és én az angolban igazi "angol" vagyok. Időszűke
miatt csak hat teljes napot tölthettünk Hollandiában, s arra törekedtünk,
hogy ezt az időt maximálisan kihasználjuk. Különböző tájékoztatókból,
útikönyvekből készültünk fel arra, hogy számunkra a legfontosabb látványt,
képet, élményt kapjuk erről az országról, erről a népről.
De a határátlépésekre
is fel kellett készülnöm. A meghívólevél mellett, a felmutatandó összeg
is a táskámban lapult. Már ismertem a román-magyar határátkelés 2-3 órás
várakozásait, útlevelek alapos átböngészését, a 65ooo Ft vagy euró
felmutatását, de mi vár rám Hegyeshalomnál és a többi határátkelőnél?
Július
26-án, pénteken, este 9 órakor
indultunk a budapesti népligeti autóbusz-állomásról. Indulás előtt húsz
perccel kezdtük meg a beszállást a Volán Eurolines járatára. Hát én is,
mint a gyerekek fokozatosan felfedeztem, hogy hogyan kell az üléseket előre-hátra,
jobbra-balra dönteni, a lábtartó-masszírozót kellő magasságba beállítani,
az ülésünk felett a video hangját lehalkítani, az olvasólámpát
felkattintani, a levegőt kedvem szerint szabályozni, kávét, üdítőt
kérni, szükség esetén a benti WC-t használni. Húsz órát utaztunk, ötszöri
megállással, három autóvezetővel, akik minden fontos dologról magyarul
és németül tájékoztattak.
A hegyeshalmi határátkelőhöz
23 órára érkeztünk. Hát bizony drukkoltam! Szorongattam az útlevelem, ami
más színű volt, mint a többségé, s a meghívólevelet is készenlétben
tartottam. Feljött a magyar vámtiszt, ránézett a felmutatott útlevelekre,
az enyémet (a román állampolgárét) és egy szlovákiai magyar házaspárét
elkérte, bepecsételt, és indulhattunk is az osztrák átkelőhöz, ahol
ugyanez ismétlődött meg. Pár perc alatt az osztrák határt is átléptük.
A többi határátkelőnél látható jele sem volt a határnak. Az autóbusz
a menetrendszerit előírt időben érkezett minden állomásba.
ARNHEM-be,
ahol le kellett szállnunk július 27-én,
szombaton, du. 4 órára érkeztünk. Már messziről megpillantottam
Egbertet és Leent, akik vártak bennünket. Még két órát száguldottunk az
autópályán, miközben gyönyörködhettünk az igazi, valódi holland vidékben.
Úgy éreztem magam, mint aki egy mesevilágba cseppen. A jellegzetes házak,
melyek különböznek városokon és településeken, a tökéletes autópálya,
a csatornák, a szélmalmok, a farmokon legelésző állatok, az erdők
és kaszálók - melyeknek a zöldje is más, mint nálunk - még fáradtan is
elbűvölt.
HARDENBEG városias központját elhagyva, egy keskeny műútra tértünk,
melynek egyik oldalát nagykiterjedésű kukoricatábla szegélyezte, másik
oldalán elszórva házak fákkal körülvéve. Kerítésnek nyoma sincs,
esetleg térdig érő élő sövény jelzi a határt. Itt mindenki tudja
meddig tart az ö része. Valószínű nem ismerik: A kerítés jó szomszéd
- közmondást. A házaknak hatalmas ablakaik vannak melyeket ritkán takar függöny,
esetleg redőny az erős napfény ellen. Nappal, este egyaránt be lehet
látni a szinte faltól-falig ablakokon, és nem titok a járókelők előtt,
hogyan éli mindennapjait a holland család. A lakások általában kétszintesek.
A földszinten zajlik az élet. Itt található a nappali, az ebédlő, a
konyha, Ez általában egy tér, nem választják el falak. A helyiségek
rendeltetését a bútorzat jelzi, esetleg kisebb-nagyobb törések, beugrók,
emeleti feljárók. Az emeleten hálószobák, gyerekszobák és a fürdőszoba
található. A szobák nem nagyok és nincsenek túlzsúfolva bútorral. Minden
szükséges ott van, de semmi sem fölösleges. A holland szobák
elmaradhatatlan kelléke a vágott virág, és a gyertya. Kisebb-nagyobb vázákban
minden alkalmas helyen ott a virág, a nappali kandallóját és a hatalmas
ablakok párkányait/ a változatos nagyságú és formájú gyertyatartókkal
együtt díszítik. A tisztaság tökéletes, pedig utcai cipővel járnak
bent is, de ott még az úton és az udvaron sincs por.
Egy ilyen házhoz
kanyarodtunk be, ahol Egberték laktak, s akiknek három nap voltunk vendégei.
Ineke, a feleség elénk sietett, és szeretettel üdvözölt. Majd
patyolattiszta, jellegzetes holland lakásába invitált. Az asztal már terítve
várt, és az ételféleségek között ott volt a leves is. Ez számunkra természetes,
de akkor, ott a vendég kedvéért készült, hiszen a hollandok ritkán vagy
egyáltalán nem fogyasztanak levest. Miután a kiadós, változatos, ínyenc ételekből-italokból
megvacsoráztunk, a gyakorlatias Egbert a tárgyra tért. Mit szeretnénk látni
Hollandiából? Mi elmondtuk előre átgondolt tervünket. Fél óra se
kellett, és az Etédet támogató barátokkal meg volt szervezve az ottlétünk
hat napja.
Majd zuhanyzás után
Tünde lányommal, még elmerengtünk a hálószobánk ablakában, melyből
egy végeláthatatlan sűrűn vetett kukoricatáblára láttunk. Aztán
a patyolatfehér hálószobában, a patyolatfehér ágyneműben hamar álomra
szenderültünk.
Vasárnap lévén délelőtt
templomba mentünk. Az istentisztelet tíz órakor kezdődött, de bennünket
Egbert hamarabb bevitt kocsival, (a templom a lakásuktól nyolc kilométerre
van. ) mert ő előzetesen megbeszélésen vett részt. Ekkor tudtam
meg, hogy református egyházközségük l000-nél több lelket számlál, és
Egbert és Willemien (Heiko felesége) presbiterek. Az istentisztelet kezdetekor
a lelkész a szószékről angol nyelven köszöntött, mint vendégeket. Az
istentisztelet alatt sok mindent megfigyelhettem. A templom tiszta, és új
benyomását kelti, pedig az 1686-os felirat jelzi keletkezési idejét. (Erről
az évszámról azonnal az énlaki templom jutott az eszembe, hiszen azt
1668-ban építették újra, s Muzsnai György a mennyezet festet kazettájába
ekkor írta be rovásírással "Egy az Isten.") A templomot háromszor
bővítették. Most kb. 300-an férnek el benne. Minden hely foglalt. Idős emberek, ifjak, gyermekek népesítik be. Az
istentiszteleten, sok ének, zsoltár elhangzik. Mindenki ismeri, mindenki énekel.
Érdekes, hogy a Biblia és az Énekeskönyv egybe van. A felolvasott igét
sokan követik a könyvből. Egész idő alatt két imádkozás alkalmával
álltak fel a hívek. Külön érdekessége a templomnak az antik faragottkő
keresztelőmedence. A szertartásuk szerint a kisbabát kereszteléskor alámerítik.
A szószék oldalára elhelyezett virágvázába minden alkalomra élővirágot
tesznek. A templomtérre a hívek saját munkájukkal két imaházat építettek.
Az egyikben a termek ifjúsági összejövetelek szervezésére, tanácskozásra,
kisbaba-foglalkoztatásra vannak berendezve. Az édesanyák, míg
istentiszteleten vesznek reszt, addig egy megbízott vigyáz, játszik a
kicsikkel. A másik imaházban, többek között, egy nagyobb terem van, melyet
főleg halotti torok, egyházi ünnepségek lebonyolítására használnak.
Számomra meglepő volt, hogy a megszokott női és férfi WC mellett
egy harmadikat is láttam a mozgáskorlátozottak részére. Nemcsak pénz, de
odafigyelés dolga is ez. Ezt a részt nem rég fejeztek be, s nagy elégtétellel
magyarázták, hogy ezeket ők, a hívek készítettek, mindenki munkája
benne van. A templom környéke is gondozott. A hívek ültetik és ápoljak a
virágokat, nyírják a füvet.
Délután
utunk GIETHOORN-ba vezetett. Ez egy
csodálatos település, mely kis szigetekből áll, s ezekre a szigetekre
építették a házakat. A szigeteket csatornák választják el, és magasba
domborodó hidacskák kötik össze. Itt csak gyalog, vagy kerékpárral, a
csatornákban csónakokkal lehet közlekedni. A lányomnak Velencét juttatta
eszébe. A turizmus itt sem áll. A parton vendéglők, cukrászdák, kiállítótermek,
a csatorna szélén bérlőkre váró csónakok. Minden csupa fa, fű és
virág. És az az érdekes, hogy minden természetes, a házak, kertek hasonlítanak
egymáshoz, de mégis mindenik egyedi. A csatornákban a vadkacsák háborítatlanul
élik mindennapjaikat. Mi is csónakot béreltünk, s a település
csatornautainak térképet is megkaptuk. Öt km. szakaszon csodáltuk ezt a
holland szépséget.
Hazafele
STAPHORST-ban álltunk meg, mely egy
jellegzetes holland falu. Valamikor apácák lakták. Itt az emberek ma is mélyen
vallásosak, vasárnap nem dolgoznak. Ragaszkodnak a hagyományokhoz, a népviseletet
ma is magukra öltik. A házakat élénkzöldre, kékre és sötétbarnára
festik. Minden ház ablakában megtalálható az életfa. (Az életfa a népi
hiedelemvilágban, ami nálunk is fellelhető a népművészetben a hármas
tagoltságot jelképezi: fent a tiszta szellemek világa. lent az ártó
szellemek élnek. s a középső szint az embereké.) Egy udvaron belül
generációk élnek, az apa háza mögé épített a fiú, majd az unoka, leghátul
van a farm. Itt mar a házakat törpe kerítéssel vagy élő sövénnyel
kerítik be.
Míg
Ikene a vacsorához terített én a konyhát vettem szemügyre. A konyhapultokba
beépített hűtők, tűzhelyek, mosogatógép. Ez jellemző
minden háztartásra. A vacsora kiadós volt és több fogásos. A Holland étkezési
szokás is különbözik a miénktől. Reggel általában felvágottakat,
sajtokat, vajat, dzsemeket fogyasztanak. Gyengébb kávét főznek, tejjel
nagy porcelán csészékből isszák. Naponta többször, még a késő
esti órákban is szívesen kortyolgatják. Napközben szendvicseket, süteményeket,
üdítőket, teát, kávét isznak, gyümölcsöket fogyasztanak. A nagy étkezés
a vacsora. Ekkor nyugodtan, hosszasan beszélgetve fogyasztják a változatos,
kiadós ételeket: húsokat, salátákat, körítéseket, szószokat, de a gyümölcs,
a desszert elmaradhatatlan. Kevés italt fogyasztanak, de az minőségi bor
vagy sor.
Útcélunk
AMSTERDAM, a főváros. Az utat
Egberttel és Dick nyugdíjas tanítóval tettük meg, aki szinten járt Etéden.
A távolság nagy. Átszeljük Hollandiát, de a kitűnő autópályán
(a 6o-as években építettek) nyílsebesen száguldunk. Települések, farmok,
erdőségek váltják egymást. Hatalmas kiterjedésű üvegházak is
felbukkannak. Paradicsomot és paprikát termesztenek bennük, ellátják az
országot, mert természetes körülmények között a hűvös éghajlat
miatt itt nem terem meg. Ez szinte hihetetlennek tűnik, mert ottlétünk
alatt tikkasztó, meleg napok jártak. Két és fél óra elteltével érkeztünk
meg a fővárosba. A hatalmas sportstadion parkolóházában hagytuk a
kocsit, majd metróval folytattuk utunkat a központ felé.
Amsterdam központját úgy ölelik át csatornái, mint Budapestet vagy Szegedet a körutjai. A csatornákon a hajókák menetrendszerit közlekednek akár a villamosok vagy autóbuszok. Igaz ezt főleg a turisták veszik igénybe. Mi is hajóra váltottunk jegyet, hogy minél többet láthassunk a városból. A jegy melle térképet és tájékoztatót is adtak, de a csinos idegenvezető minden érdekességet angol nyelven bemutatott. Egy órácskát hajókáztunk bámulva az igazi régi jellegzetes holland várost. A szűk utcák jellegzetes, magas, keskeny házainak csak az ablakai nagyok. Szinte ablakból áll az egész ház. A padlásokról általában erős, fehér kampók nyúlnak ki. Mivel a házak nagyon keskenyek, és a lépcsőházak szűkek a nagyobb bútordarabokat kívülről, kötéllel húzzak fel, és az ablakon keresztül emelik be a lakásba. A három-négy emeletes házak szorosan egymás mellé épültek, melyek általában nincsenek levakolva, színüket a vakolatlan barna tégla adja, melyből a fehér ablakkeretek virítanak ki. A csatorna két oldalán hajólakások sorakoznak, épp olyanok, mint a földre építettek. Kis teraszaikon mini virágoskertek pompáznak, a széthúzott tiszta függönyök betekintést engednek a betolakodó, kíváncsi szemeknek. A partot régi templomok, régi stílusú épületek, vendéglők, cukrászdák teraszai szegélyezik. A fejünk felett, az összekötő hidakon zavartalan a forgalom.
A Múzeumtéren
kiszállunk és a híres Rijksmuseum -
Nemzeti Múzeumot látogatjuk meg. Ez a világ legnagyobb holland festészeti
gyűjteményét őrzi. Legnagyobb, legismertebb kincse Rembrandt „Éjjeli
őrjárat” melyet 1642-ben festett. A látvány lebilincselő, valóban
földbe gyökerezett a lábunk. Csak Rembrandt és kortársainak festményeit néztük
meg, mert időből és -befogadásból többre nem futotta. Közel van
"Amsterdam díszéhez", a Rijksmuseumhoz, a Van
Gogh Múzeum. Mivel olvasmányainkból több ismeretünk volt a 19. század
nagy festőjéről, ezt a csupa üvegből épült múzeumot is
megtekintettük. Csaknem 2oo festményét, 5oo rajzát és metszetet mutatják
be. Jól esett megcsodálni azokat a festményeket, melyeket eddig csak képről
ismertünk: "Krumplievők", "Napraforgók", "Virágzó
szilvafaág" és "Önarcképei". A kimerítő múzeumlátogatás
után gyalog tettük meg az utat a metróig. Így alkalmunk nyílt végigmenni
Amstredam sétálóutcáin, megtekinteni a hatalmas királyi palotát, azt a
templomot, mely 162o-38 között épült, s melyben a hollandok királynője
Beatrix, megesküdt Claus herceggel. Közben hömpölygött az utcán a jelen.
Amsterdam igazi befogadó város. Lakosairól nem lehet megállapítani, milyen
nemzet fővárosa: néger, indiai, kínai, japán, európai keveréke hullámzik
terein, utcáin. Azon is meglepődtem, hogy a rendfenntartók, a jegyárusok
a múzeumokban, metrókon főleg négerek.
Hazafele
az utunk más irányt vett. Egy új világot mutatott meg nekünk Egbert. És
ezt szószerint kell érteni. A sziget,
melyen áthaladtunk 3o evvel ezelőtt meg tengerfenék volt. Hollandiában népszerű
jelszó:" Új területeket nyerni a tengertől!". Az országnak
csaknem fele alacsonyabban fekszik, mint a tenger és a folyok szintje, így
megbízható védőrendszerekre van szükség, hogy a földeket szárazon
tartsák. Dűnék és gátak védik a termőföldet a víztől. Szárazföldi
tartományait gátakkal kötik össze, melyeken autópályák haladnak és
zsiliprendszerek működnek. A gátak kiszorítják a tengert, a területeket
víztelenítik, kiszántják. A földszerzésnek ezt a békés módját már a
13. században elkezdték. Így nyerte földjének több, mint 2o%-at. Az új földön
most városok, települések emelkednek, melyeket autóutak kötnek össze, a
hatalmas búzatáblákon kombájnok aratnak, zöldséget termesztenek, gyümölcsösök
pompáznak. A farmokon tehenek, juhok legelésznek. Amint ezt a csodát láttam,
önkéntelenül arra gondoltam, mi is történt Etéden ezelőtt 25-3o evvel.
Fájdalmasan markolt belém a felismerés: akkor építették a mar részben tönkrement
műutat. Hát ha valamit csinálunk, akkor azt jól kell csinálni, és vigyázni
is kell rá! A csodák láttán, melyet emberi munka teremtett, emelkedett
hangulatom borongani kezdett, amikor az itthoni állapotokra gondoltam, s a miért?
kérdések mardostak, s a mit? és hogyan?-okra kerestem a választ.
Július 30. kedd. HARDENBERG
Mától
a Heikoék vendégei voltunk. Tanár házaspár három felnőtt gyerekkel. A
települést kocsival jártuk végig; miközben bemutatta. A négy kisebb településből
egyesített Hardenbergben több templomtorony is emelkedik az ég fele. A műanyagcsöveket
is előállító gyár még Romániába is exportál, szomszédságában autó-gumikerék
gyártó- és javítóműhely, öregek otthona, szellemi és testi fogyatékosok
otthona, (mindkettőben teljes ellátás, orvosi felügyelet) a központi részen
sétálóutcák boltokkal, s a perem fele haladva a régi stílusú épületeket
az újak váltják fel, melyek itt valóban gomba módra nőnek, hiszen
hetek alatt utcasorok épülnek.
Heiko a
hardenbergi -De Kastanjehof nevű
egyházi iskola igazgatója. Bár vakáció van, és folyik a takarítás, kérésünkre
mégis készséggel bemutatta iskoláját. A tanulólétszám 2oo, az osztályok
száma is hasonló a mienkhez. De Hollandiában a gyerekek már négyéves
korukban megkezdhetik az általános iskolai tanulmányaikat, ötéves koruktól
pedig iskolakötelesek. Az alapfokú iskola 12 éves korukig tart. Ez alatt a 8
év alatt végig egy tanerő tanít minden tantárgyat. Az iskola
rendelkezik egy minden igényt kielégítő, jól felszerelt tornateremmel
is. Érdekes, hogy az óvodai csoportok számára külön méretekben megfelelő
tornaterem van, hát "ép testben, ép lélek", nemcsak az értelem, a
lélek, de a test művelésére is sokat adnak. A hollandokra jellemző
nyitottság itt is fellelhető. A tanteremből a folyosókra is ablakok
nyílnak. Ki- és belátható, sőt átlátható az osztályban folyó tevékenység.
Már
napokkal ezelőtt bejelentkeztünk egy farmerhez. Ottlétünk alatt kíváncsi
lettem, s látni akartam a hasonlóságot és különbséget az állattenyésztésben
is. Utazásaink során csak azt láttam, hogy az asztalsima legelőkön,
villanypásztor felügyelete alatt egy-egy ház szomszédságában békésen
legelésznek a tehenek.
Az Odink
farmjára Heikoval mentünk. A két lakóházat virágok övezték, a lakás
épp olyan, mint a többi. Pár méterrel hátrább a hatalmas istálló és géppark.
Sokféle újnak tűnő mezőgazdasági gép: traktorok, rászerelhető
kaszák, szénaforgató, sőt zsinórhúzó alkatrész, talajműveléshez
szükséges felszerelések, vegyszerszórók, tartályok, stb. Ott a szénázás
nem nagy ügy. Nem kell kalákáznia a rokonságnak, szomszédságnak megfeszített
munkával. A farmer a géppel lekaszálja a füvet. forgatja, zsinórba gyűjti,
majd nagy bálákba préseli, műanyagzsákba vonja, s beszállítja az istálló
mellé. Évente általában ötször vágják le a füvet. Míg bámészkodtam s
figyeltem a hollandról angolra, majd magyarra fordított válaszokat, megzendült
az ég, hatalmas vihar közeledett. Mindannyian gyorsan az istállóba húzódtunk.
Már hatalmas ajtaja is jelezte, hogy nem szűk helyen találunk menedékre.
A 26 fejőstehén az istálló egyik részében várt a fejésre, a szemben
levő rész üres, fejés után ide terelték őket, középen kb. 5 m
szélességben végig szabad rész. Itt előkészítve, összeőrölve
takarmányféleségek. Körülbelül háromnegyed óra hosszat vártuk az ítéletidő
végét. Rettenetesen villámlott, s az istálló hullámlemez teteje meg felerősítette
a zuhogó eső és a nagy szemű jegek suhogó-csattogó zaját. Ide
szorult vendég, házi, gyermek, felnőtt. Beszélgetés közben megtudtam,
hogy már a nagyapa mezőgazdasággal foglalkozott. Majd az apa bővítette
a birtokot, létrehozta a szarvasmarha-farmot, amelyet folyamatosan modernizáltak.
Most a fiú a ,,főnők” aki kb. 32-33 éves lehet. Családi háza a
szülői ház szomszédságában van, és fiúgyermekek népesítik be. Nem
évek, hanem évtizedek munkája gyűlt itt össze, s nem is egy ember
hirtelen meggazdagodása, hanem három generáció következetes, kitartó munkája.
A vihar
nem akart csendesedni, s a fiatalember a kocsijával szállított át az istállóból
a lakásába. Itt a 90-en túl levő, a ház legidősebb férfitagjával
ismerkedtünk meg. Tisztán, ápoltan ült a nappali egyik karosszékében. Családja
nagy tisztelettel vette körül, értelmes szavára figyeltek. Míg a kávét,
teát, süteményeket fogyasztottuk a fejés ideje is elérkezett. Természetes
erre is kíváncsiak voltunk. Mint minden, ez is gépesített. Egyszerre hat
tehenet fejt, s a tej a tehén tőgyéből egyenesen a szomszéd helyiség
tejgyűjtő tartályába jutott. Levegővel nem érintkezik, s egy
automatikus szabályozó tartja megfelelő hőfokon. A tejet minden három
napban egyszer szállítja el a felvásárló. Végignéztük egy pár tehén
fejését is, s hihetetlen, de ennyi istállói tartózkodás után sem voltunk
istállószagúak. Ott sem szag, sem bűz nincs!
Amikor
elbúcsúztunk mosolyogva újságolta az idősebb farmer (kb.57 eves ), hogy
holnap szívműtétje lesz. Én teljesen ledöbbentem a hír hallatán, s
ezen a közömbös, természetes közlésen. Eljövetelünk előtt érdeklődtem
hogyléte felől. A sikeres műtét után már el is hagyta a kórházat,
s otthon ápoljak.
Hollandia
híres a szélmalmairól is. Nem
hagyhattuk ki, hogy kívülről-belülről meg ne nézzük a
hardenbergit, ha már itt vagyunk. Természetes, hogy ma már megváltozott a
funkciója. Bár szerkezete megvan nem működik, nem őröl gabonát. A
szélmalom gondnoka Heikonak egy volt tanítványa, s így az esti órában is
bejuthattunk, hogy megtekintsük. Készséggel magyarázta és mutogatta a földszinti
,,mesetermet”, ahol időnként összegyűlnek a mesekedvelők, életkortól
függetlenül, meséket, történeteket adnak elő. A kellékekből válogatva,
akar be is öltözhetnek mesefiguráknak. Ki hinné, hogy ezek az anyagilag jól
szituált, modern gazdasági körülmények között élő emberek fontosnak
tartják a hagyomány, a gyökerek megtartását. A következő szinten a szélmalmok
történetének fontos kialítása található. A harmadik, negyedik szint már
a malom működését mutatja, s mi végigmásztuk az összes létrákat
idegenvezetőnk lelkesedésétől felbuzdulva. De nem is bántuk meg,
mert fentről Hardenberg csodálatos esti képe tárult elénk. Míg mi a
település szépségében gyönyörködtünk, Heiko átnézte a látogatók emlékkönyvét,
és örömmel mutatta, hogy négy magyar bejegyzésére is rátalált. Az utolsót
ezelőtt két evvel egy szilagysági ref. lelkész írta be. Jól eső
érzés volt tudni, hogy jártak és nyomot is hagytak maguk után mások is közülünk.
Ma este
is jól esett a kiadós vacsora. Majd vendégek érkeztek, és sokáig beszélgettünk.
Már éjfélre járt, mikor felvonultunk új fekvőhelyünkre. Tünde lányommal
még hosszasan beszélgettünk. mert a sok látvány és élmény nem hagyott
pihenni.
A
mai úti célunk EMMEN városa. Indulás
előtt Heiko döntés elé alított: autópályán vagy kerülővel, de
kisebb településeken haladjunk át. Az utóbbit választottuk. Négyen
utaztunk: Heiko, a felesége Willemien, Tünde lányom meg én. A hollandok csodálkoztak,
hogy ketten azonos névre hallgatunk, de miután elmondtuk, hogy nálunk szokás
a gyereket a szülő nevére keresztelni, megtudtuk, hogy náluk viszont a
nagyszülő nevét adjak az unokának.
Utunk
hamisítatlan Holland tájon vezetett. Legelésző tehenek, csatornák,
farmerek lakásai. Közben csak úgy ,,átléptünk” Németországba, hisz
semmi egyéb nem jelzi a határt, csak egy „zsákutca” közlekedési jelzőtábla.
Heikotól megtudtuk, hogy iskolájába Németországból is járnak tanulók.
Mivel a lakás ott olcsóbb, a hollandok közül sokan oda költöznek, de
visszajárnak hazájukba. Elhagyjuk Gramsbergle települést, mely Koronkával
tart kapcsolatot, majd Coevordenbe érve megtudjuk, hogy a legenda szerint innen
származik az a holland telepes, aki a kanadai Vancouver varosát alapította. Rögtön
azok az etédiek jutottak eszembe, akik ott élnek, és az itthon maradt hozzátartozóik.
Emmenben
az állatkert megtekintésére esett
a választás. Elmondásuk szerint a világ egyik legmodernebb, legszebb állatkertje.
A kocsit a parkolóban hagytuk, és gyalog mentünk a város központjába,
ugyanis itt volt az állatkert. Az állatok számára természetes környezetet
teremtettek, s a hatalmas kertben sokféle, szebbnél-szebb állat a világ
minden részéről, ismertek és kevésbé ismertek, A nagy területen fekvő
állatkertben több helyen pihenő, vendéglő, üdítő, fagyi, WC.
Szag az nincs, csak tisztaság!
Délutan
6 órától közös programot terveztek a Pannenkoeken
vendéglőbe. Ide gyűltek össze azok, akik szervezik, részesei az Étedet
megsegítő tevékenységnek. Amikor megérkeztünk a sok kedves arc között
több ismerősre is bukkantam. Ők már jártak Etéden. Szeretettel üdvözö1tek,
s az új ismerősök, mosolygó és szeretetet sugárzó arccal fogadtak. A
vacsorát megelőzte egy kis minigolfozás. Mikor közölték, hogy játszani
fogunk, én rögtön tiltakoztam, hogy nem ismerem a játékot. De hamar rájöttem,
hogy csak ügyesség kérdése, és jól lehet vele szórakozni. Rövidesen idős
létünkre gyermekekké váltunk a játék hevében. A játékot követte a
vacsora. A hangulatos gyertyafényű vendéglőben a specialitást
fogyasztottuk, vagyis palacsintát. Persze nem olyant és akkorát, amilyent nálunk
szokás. A változatos kínálat közül a sajtos-sonkást mertem választani, Tünde
lányom gyümölcssalátást kért. Heiko egy rövid beszédben elmondta, hogy
ezt az összejövetelt a mi tiszteletünkre szervezték, majd én megköszöntem
az etédiek nevében azt a sokféle támogatást, amelyben öt éven keresztül
részesítettek, és külön hálámat fejeztem ki az iskola egészségügyi létesítményéért,
s ígéretet tettem, hogy vigyázni fogunk rá. A kiszolgálás tökéletes
volt, hiszen Heiko két egyetemista fia vakációkban ebben a vendéglőben
dolgozik felszolgálóként, akárcsak. a Hardenberg leggazdagabb gyárosának
egyetemista lánya. Nincsenek rászorulva, de itt meg kell tanulni dolgozni,
mert csak így lesz értéke annak, amit megszerzel, itt mindent meg kell becsülni,
s mindenre vigyázni kell, itt takarékosan kell élni, itt tisztelni kell a
munkát, az értéket, amit megteremtettel és embertársaidat. Érdekes látvány
volt az otthon könyvet vagy számítógépet búvó negyedéves joghallgató,
milyen jártas a pincéri munkában is. Vacsora végeztével nem kezdődött
hosszas mulatás. A rendelt italok elfogytak, s a társaság tagjai elbúcsúztak
egymástól. Egy pár fénykép őrzi emlékét ennek a kellemes estének.
HÁGA
Ma Leen és Els vendégei leszünk (Mindketten többször jártak Etéden).
Ők mutatják be Hágát. Reggel 8,15-kor indulunk. Még kellemesen süt a
nap, s az eddigiekhez hasonló meleg idő ígérkezik. Egy ideig azon az autópályán
haladunk, mint Amsterdamba. Az ég lassan beborul, esni kezd, sőt a felhőszakadásban
sebességcsökkentés nélkül száguldunk. Az orrunkig sem latunk, de a km.-óra
nem esik 120 alá. Már frászom van, amikor Tünde lányom rám szól:"
Tedd le a szemüveged, s ne nézd a km.-órát!" Különben mindenki ilyen
őrülten száguldott. Lehet nekik fel sem tűnt. Végre megérkeztünk
Hágába. Megnéztük a Parlamentet, a Békepalotát, s annak reményében, hogy
rövidesen elmúlik az eső előbb a Mesdag
- körkép felé vettük utunk. Ennek megtekintése főleg azért
izgatott, hogy összehasonlíthassam az Ópusztaszeren kiállított Feszty-körképpel,
mely a honfoglalás nagy panorámája. Az épület is speciális, amelyet csak a
körkép számára terveztek. A festmény keletkezésének körülményei is érdekesek.
1879-ben a városi hatóságok
úgy döntöttek, hogy a scheveningeni nagy homokdűnéket elhordják, hogy
lakóházakat építsenek a helyükön Tiltakozásul ez ellen, a helyi festők,
köztük Mesdag, úgy döntöttek, hogy festenek egy hatalmas képet a szóban
forgó tájról. Az eredmény: a világ egyik legnagyobb festett vászna, 15m
magas és 135m széles panorámakép. A néző előtt megelevenedik
Scheveningen látképe pontosan úgy, amilyen 1880-ban volt. Ott kéklenek az Északi-tenger
hullámai, alattunk a homokpartra vetett lapos halászbárkák, mellettük halászok
foltozzák a hálóikat. A másik oldalon a város látszik. A hatás nem
mindennapi, szinte hallani a tenger morajlását, érezni az illatát részévé
válsz a képnek. A meglepetés akkor ért, amikor az ismertetés magyarul
hangzott fel. Belepéskor megtudták, hogy magyar látogatók is vannak, s
figyelmességüknek köszönhető, hogy anyanyelvünkön hallgathattuk végig
a kép történetét és magyarázatát. Nehezen tudtunk megválni a látványtól,
újból és újból körbejártunk az emelvényen.
Hiába
reménykedtünk a jobb időben, az eső csak csendesedett, de nem állt
el. De hát, minket is, mint a jó turistákat, az idő nem befolyásolt.
Mentünk tehát a szabadtéri Madurodam-ba. Ez egy bájos miniatűr város. Bokrok, sétányok
szegélyezik. Talán akkora az egész, mint két futballpálya, a végigjárható
sétányok hossza három km, de ezen a területen valóságos mesevárost építettek
a hollandok. Idevarázsolták országuk valamennyi híres és szép épületét,
csak éppen az eredetinél 25-ször kisebb méretekbe, de tökéletes másolatai
az eredetinek. Az épületekre néha rátelepedő valódi verebek mesebeli
óriási griffmadaraknak tűnnek. A városka névadója George Maduro, aki a
második világháború holland antifasiszta mozgalmának vezéregyénisége
volt. A nácik koncentrációs táborában halt meg fiatalon. Az ö szülei
kezdeményezték fiúk emlékére a miniatűr város felépítését.
Szerencsére az ötletet sokan támogatták, s így már 1952-ben megnyithatta
kapuit. Az eső ellenére a sok látogató miatt épp csak lépésben
haladhattunk a kijelölt irányba, s a felhúzott ernyők alatt dideregve gyönyörködtünk
a csodákban. De még nem volt vége a napnak, hiszen Hágába azért is jöttünk,
hogy megláthassuk az Északi- tengert. Ahogy a partra értünk a sós tenger illata
csapott meg. Éppen apály volt, s az eső és hideg miatt a part kihalt. Mi
szinte szaladtunk felszabadultan, egy pillanatra az örök szabadság érzését
keltő végtelen tenger irányába. A távolban több hajó, kisebb-nagyobb
alakja tűnt fel, mely szinte egybeért az éggel. A tenger morajlása sirályvijjogással
vegyült. Helyenként kisebb félszigetek nyúltak a tengerbe. Ezekre telepedtek
és „falatoztak" háborítatlanul) a tenger madarai. A dagály elönti, s
majd új „asztalt terít" az apály. Hosszú sétát tettünk a parton, s
szívtuk magunkba a tenger sós, nedves levegőjét. A nap is kisütött
mire visszatértünk a kocsihoz. Hirtelen ismerős arcokat pillantottam meg
szinte hihetetlen, a szlovákiai magyar házaspár volt, akikkel együtt
utaztunk. Köszöntöttük egymást, s csodálkoztunk a fura véletlenen Ragyogó
napsütésben indultunk vissza Hardenbergbe.
HARDENBERG
Ez az utolsó napunk. Nagyon zsúfolt volt az itt töltött idő, de mégsem
éreztük fárasztónak. Holland barátaink igazi vendéglátóknak bizonyultak.
Nem terheltek túlzott kedvességgel, mi sem éreztük, hogy terhükre lennőnk,
minden természetesen, szervezetten, pontosan pergett. Az őszinte, természetes
ragaszkodásuk lépten-nyomon megnyilvánult. Úgy képzeltük, hogy a hosszú
utazás előtt ez egy pihentetőbb, lazítóbb nap lesz. A reggeli is
csak l0 óra körül volt, mert az újságíró, aki a vidéki lapnál dolgozik,
s interjút szeretne készíteni velünk, csak 11 órára érkezik. Várakozás
közben folyóiratokat lapozgatva láttam, hogy a kosár, melyben az újságokat
gyűjtik, kiürült. Rögtön meg is kérdeztem, mit tesznek a sok
felesleges sajtótermékkel, mire Heiko elmondta, hogy a templomnál összegyűjtik,
értékesítik, s a pénz marad az egyháznak. Ez is egy támogatási és takarékossági
forma.
Tizenegy óra. Megérkezik
az újságíró. (A hollandoknál nincs időcsúszás, 11 óra az pontban 11
órakor van.) Fiatal japán hölgy, aki bemutatkozik, s egy pár bevezető
mondat után. (miközben kávé, üdítő és sütemény kerül az asztalra
a Willemien jóvoltából) a kertben elkezdődik a beszélgetés, sok
nyelven: hollandul, angolul, magyarul. Tünde lányom jó tolmácsnak bizonyult,
mert az újságirónő elégedetten távozott. (A megjelent újságcikket
postán már el is küldte Heiko.)
Ezután a lányommal
ketten indultunk el csak úgy, a magunk számára felfedezni Hardenberg központját.
Ismét rettenetes hőség volt, a fehér ablakrámák még jobban világítanak
az erős napfényben, s a nagy ablakokon nemcsak be-hanem átlátni a házakon.
A kenyeres boltokban a sok kenyérféleség mellett finomabbnál - finomabb péksütemények.
Légynek híre sincs, csak frissesség és tisztaság! Az üzletek elé, az utcákra
csökkentett árú, ruhaneműk és cipők kirakva. A cukrászdák előtt
asztalok és székek várják a fogyasztókat. Nézelődünk, majd egy élelmiszerüzletbe
térünk be. Nézegetjük az árut, és hasonlítgatjuk az árakat. Számítom
át az eurót lejbe. Hát, bizony a mi zsebünkhöz magasak az árak. Egyedül a
kávé olcsóbb, mint nálunk. A cigaretta nagyon drága. A legolcsóbból egy
csomag 2,95euro, azaz 95000lej. Nem tudom azért-e, mert drága, vagy mert óvják
az egészségüket, de a hollandok nem cigarettázók. Ottlétem alatt két srácot
láttam a sétáló utcán cigarettázni. Eldobott csikk? Olt ilyen nincs! Végigbámultuk
az üzletsorokat, gyönyörködtünk a csatornákban úszkáló vadkacsákban,
tavirózsákban, majd hazafele indultunk.
Hat órára Nel
Kooihoz voltunk hivatalosak vacsorára. Ez volt az utolsó esténk Hardenbergben,
az utolsó közös együttlét. A kellemes kerti vacsorán az alapítvány
alapemberei: Nel, Egbert és Ineke, Heiko és Willemien, Leen és Els és a
kilencvenes évei derekán járó református papnő vett részt. Ez az
ősz hajú, ápolt, fehér blúzban és sötét szoknyában megjelent nő
fizikuma a hetven évest sem mulatta, szelleme bátran vetekedhet az ötvenévesével.
Velem franciául próbált értekezni, Tünde lányommal angolul, miközben nem
csak velünk, hanem mindenkivel figyelmesen, szellemesen társalgott. Elmcsélte,
hogy a 40-es években többször járt Erdélyben, és van egy kolozsvári
református papnő barátnője, de a moldvai kolostorokat is végigjárta.
Amikor affelől érdeklődtem, hogy minek köszönhető ez a testi,
szellemi frissesség – az égre mutatott. Ő onnan kapja az erőt!
Gondolatban halás voltam neki, amiért megerősített hitemben. Egbertéktől
azt is megtudtuk, hogy születésnapját megelőzően arra kérte a barátait,
hogy a neki szánt ajándékok árát az Etédért Alapítvány javára fizessék
be. Mindannyiunk nevében megköszöntem, és további jó egészséget kívántam.
Miután az ételfinomságokat
kihordták a kerti asztalkákra, s mindenki válogatott az esztétikusan feltálalt
ínyencekből (számomra legtöbb ismeretlen volt), helyünkre ülve imádkoztunk.
Itt minden étkezés imádsággal kezdődik. Összefogott kézzel mindenki
magában imádkozik, majd a családfő „Amen"tjére fejezik be. Feltűnt
nekem, hogy az imádság ideje hol rövidebb, hol hosszabb. Én a „Jöjj el Jézus"-t
háromszor is elmondtam, mire az „Ámen"-t monda a családfő. Érdeklődésemre
megtudtam, hogy ők nem egy betanult szöveget mondnak, hanem köszönetet,
hálát adnak azért, ami aznap történt. Ezután én sem ismételgettem a
"Jöjj el Jézus"-t, hiszen rengeteg mindenért adhattam hálál a jó
Istennek.
Vacsorázás közben
hosszasan elbeszélgettünk. Elmondták, hogy havi rendszerességgel összegyűlnek,
és megbeszélik, hogyan támogathatnak Etédet, külömböző akciókat
szerveznek, hogy az alapítvány részére pénzt gyűjthessenek. Ott akkor
úgy éreztem. Hogy mi talán kellő képen elfogadni sem tudjuk az adományokat,
az értünk hozott áldozatot. Lakásaikban járva ott láttam az iskolások által
adott ajándékokat. Örültek nekik, akárcsak az általunk vitt szerénységeknek.
A gyertyatartókba gyertya került, a kis virágvázákba virág, mely ottlétünk
alatt a főhelyen pompázott, s az esti beszélgetések alatt a szobaillatosító
párologtatta a mezei virágok illatát. Jól esett ez a felénk irányuló
figyelmesség.
A nap lassan a kert
folytatásában levő végeláthatatlan kukoricatábla percméhez közelített.
Az árnyékok hosszúra nyúltak, s mi is kezdtünk asztalt bontani. Indulás előtt
Egbert felkínálta az útiköltséget. Én elfogadtam, Tünde lányom megköszönte
a vendéglátást, de nem fogadta el a pénzt. Számára az ott töltött hat
nap, a vendégszeretet, a vendégfogadás nagy ajándék volt. Hosszas búcsúzkodás
után hazatértünk, és szomorúan csomagoltunk. Csak most döbbentünk rá,
hogy ez alatt a pár nap alatt nem éreztük az idő múlását, s csak a
pillanatnak, a látványnak, az élménynek éltünk.
A
megegyezéshez híven 8,30-kor beraktuk a csomagokat a kocsiba, s elbúcsúztunk
Heikoéktól. Leen és egy másik ismerős kíséretében elindultunk Arnhem
felé, ahol a budapesti autóbuszra kellett felszállnunk. Amilyen kíváncsian,
az újra „éhezve" érkeztünk, most élményekkel telítődve,
ismeretekkel gazdagodva távoztunk. Nem hallgathatom el, hogy könnyes szemmel búcsúztam
vendéglátóimtól, hogy könnytől fátyolos szemmel hagytam el
Hardenberget. Ez a hat nap életem legszebb napjai közé tartozik. Hálát adok
a jó Istennek, és köszönöm minden hardenbergi barátnak, aki segített,
hogy részem lehessen ebben a nagy élményben. Úgy érzem, tartozom ennyivel
falustársaimnak. és a minket támogató hardenbergieknek, hogy ilyen formában
közzétegyem, és szétosszam a kapott ajándékot. Ez a legkevesebb, amivel hálám
és köszönetem kifejezhetem.
Etéd,
2002. augusztus 30 Menyhárt Tünde tanárnő, szerző
Szerkesztők:
Menyhárt Emőke tanárnő, Jakab Irma titkárnő